Azt hittem, feladom az utolsó dolgot, ami igazán számított nekem, csak hogy kibírjam még egy hónapot.

Soha nem gondoltam volna, hogy ha belépek abba a zálogházba, felfedek egy olyan múltat, amiről azt sem tudtam, hogy az enyém.

A válás után szinte semmivel sem távoztam – csak egy haldokló telefonommal, pár szemeteszsákkal, tele olyan ruhákkal, amik már nem érdekeltek, és egy dologgal, amire megesküdtem, hogy soha nem veszítem el: a nagymamám nyakláncával.

Csak ennyi maradt nekem.

Az exem nem csak úgy elhagyott – gondoskodott róla, hogy ne legyen mire támaszkodnom. Már teljesen összetörtem a vetélés után, amikor egy héttel később elment egy fiatalabb nőért.

Hetekig az ösztöneimre hagyatkoztam. Extra műszakok a büfében, minden borravalót úgy számoltam, mintha levegő lenne. De az elszántság csak egy bizonyos pontig visz.

Aztán jött az utolsó figyelmeztetés, ami a lakásom ajtajára volt ragasztva.

Nem volt nálam a lakbér.

Legbelül már tudtam, mit kell tennem.

A szekrényem hátuljából előhúztam a cipősdobozt. Benne, egy régi sálba csavarva, ott feküdt a nagymamámtól kapott nyaklánc – egy darab, amit több mint húsz évig biztonságban őrzögtem.

Most másnak érződött. Nehezebbnek. Melegebbnek. Mintha megértette volna.